Már megint itt voltam. Az alkoholtól megszédülten. Egyedül. Száz meg száz férfi körgyűrűjében, de számomra mind jelentéktelen. Egyik se ő.
Így nem véletlen kedves nekem ez a hely. Ez a hely egyet jelent vele. Pedig csak itt dolgozik. Nekem mégis vele vált eggyé. Nevetséges, de mintha ilyenkor vele lennék. Nos, ezért töltöm itt minden vacak szombatomat. Mióta…
Tévedtem, ez nem is nevetséges, mind inkább szánalmas. Ennek a felismerésnek a margójára, támolyogva meg is indultam egy újabb adag körért. Josh a pultos, már a tömeg közepében kiszúr, ahogy próbálom a normális járás művészetét bemutatni. Több kevesebb sikerrel, de én nagyon hiszek magamban. Egy fejcsóválás közepette, már tölti a dupla whiskeymet. Hat igen, nekem már csak ez maradt, a dupla whiskey. Ő ment… A whiskey jött. Ledermedtem. Mint mindig, amikor valamilyen oknál fogva eszembe jut. Ami be kell látnom az egészségesnél többször következik be. Még szerencse, hogy a teljes bénulás megvárta míg a pulthoz értem, bele markoltam a kemény fába, fájdalmas volt ahogy bele vájtak a körmeim, de egyszerűen inkább ez, mint a lelkemet gyötrő kín. Eljutottam oda, hogy inkább fizikailag fájjon csak múljon el ez, törlődjenek a pillanatok. Nem akarom őt. Bár soha ne is akartam volna. De akartam. És ez lett a vesztem.
Az első két-három hétben még jöttek a többiek velem, de már nem bírnak a rögeszmémmel, miszerint minden hétvégén itt a helyünk. Hátha a lelkemben dúló vihar csillapodni kezd a hely légköre álltal.
Véget ért a bénulás, egyre rövidebb. Mázli. A poharamon játszanak a fehérré festet körmeim. A kedvence. Hirtelen kedvem támadt ezért letépni az összeset. Ez csak a véletlen műve, hogy pont ilyen szint választottam, elfog a megnyugvás, hogy azért lehetne brutálabb szinten is tolni ezt. Ennek örömére, kínjára vagy legyen bármi is ez, ittam.
Végig marta a torkomat.
Imádtam.
-Lehet mára le kéné húzni a rolót nem, Ellie?
-S-O-H-A. Josh. A-a. -Akadt össze a nyelvem. Te jó ég. Táncolnom kell. -Fiatal az este!
-Majd bőszen neki lódultam a tánctérnek, kezembe a whiskeym maradékával, amit azért még csábos botorkálásom közt felhajtottam. Áh. Már jobb is, majd egy álló asztalra tettem, az ott lévő páros felpillantott, kicsit mérgesen. Oda tátogtam egy bocsit és kacsintottam. Ami kábé annyit tesz, hogy dugd fel a bocsánat kérésem. De nem érdekelt, már semmi se érdekelt. Így ment ez, az utóbbi két hónapba. Mióta. Mióta… szétváltunk.
Oda jött egy srác. Elküldtem, de az italát elvettem. Egy paraszt vagyok. Sose volt ez másképpen. De azóta… főleg az vagyok. Érzéketlen. Üres. Semmi. Felhorkantam kínomba.
-Kapja be, minden hímnemű! -ordítottam. A zene elnyomta. Majd ittam. Lassan nem tudtam már hol vagyok, ha tovább folytatom ezt az ütemű vedelést így is lesz. De ma a szokottnál is rosszabbul vagyok. Így nincs mit tenni. Inni kell. Felejteni kell. Törlődjenek azok az emlékek!!
Felcsendült a zene.
A zenénk.
Amire elsőnek megcsókolt azon az istenverte bulin. Behunytam a szemem. Kicsordult egy könnycsepp. Nem törődtem vele.
Elkezdtem a zene ritmusára mozogni. Kizártam a külvilágot. Elképzeltem ahogy megint neki táncolok. Mint akkor este. Hogy élvezte. Rohadék.
Mosolyogtam. Boldogság járt át, talán megőrültem. Mondjuk nem lepne meg.
Csak a zenére koncentráltam. Nem voltam hajlandó kinyitni a szemem. Hisz így láttam magam előtt tökéletes alakját. Éreztem az illatát.
Az utolsó dallam is elhangzott. Új zene következett. Egy idegen zene, mellbevágott a felismerés. De a maradék ital lehúzása segített. Újra becsuktam a szemem és csak táncoltam.
Egy idő után porzani kezdett a májam, és a hiányérzetem egyre erősödött.
Ahhoz képest, hogy mindig itt evett a fene az elmúlt időszakban, őt sose láttam. A sors jelzése. Legalábbis én annak veszem. Üzeni nagy betűkkel: CSAJSZI ENNEK A FELVONÁSNAK MÁR VÉGE. Tudom bazmeg tudom. Attól még ennek az őrületnek a spiráljába élek.
A pulthoz érve már várt a piám. Ügyes Josh ügyes.
-Jó fiú! -böktem oda neki. Szóra se méltatott. Belefér. Úgyis gyűlölők minden hímneműt.
Talán szórakoznom kéné valakivel. Dehát próbáltam. Nem ment. Szörnyű. Pedig nekem mindig ment. Megváltoztatott ez a suttyó. Utolsó előtti fázis. A düh. Akkor már tuti közeledik a záróra.
-Mennyi az idő Josh? -Remélem olyan szépen sikerült feltennem ezt a kérdést, mint ahogy a fejembe.
-Fél óra is zárunk, menj haza Ellie! -áhá, tudtam én. Mindig ilyenkor jön a düh. Olyan vagyok, mint egy óramű… Je.
Lehúztam az italom, eh ez nem volt jól eső.
-Kövi! – óbégattam Joshnak. Aki csúnyán nézett, de tudja jól leszek így nem aggódta túl. Töltött. Úgyis mindjárt takarodó van. Utolsó pia… elkezdtem szürcsölni. Eltarott egy darabig. Mivel arra lettem figyelmes, hogy világos lett.
-Mi a szar?! -motyogtam a whiskeys poharat tartva magam elé, ami nem túl géniusz ötlet tekintve, hogy átlátszó, ez még a részeg énemtől is eh.
-Vége van Ellie. Ez jelzi. Irány haza. Hívjam a szokásos taxit?
-Ma nem! Köszi! Ma nem.
-De hát akkor? Így nem engedhetlek el.
-Jó fej vagy Josh, esküszöm. Ha nem utalnék épp minden pasit, akkor még el is mennék veled randira. -Továbbra is idegesített a fény.
-Feleségem van Ellie.
-Uh, hát akkor ez meddő téma. -Esküszöm, hogy nevetett … jól esik, még se utál amiért szarrá nyúzom itt ittasan mindig. Jusson eszembe ajándékot küldeni neki hétfőn!
Elindultam. Az ajtó felé még odaböktem egy nyugalom-nyugalom hárítást és tovább haladtam. Útközben rám jött, hogy baszki, de kell pisilnem így arra vettem az irányt, mekkora kosz… jézusom… még sose maradtam eddig. A villanyt sose kapcsolták rám. Tényleg vacak napom van. Állapítottam meg újra.
Életem egyik legnehezebb pisilése volt. Nagyjából -legalábbis én úgy érzem- glancba vágtam magam. Majd megindultam haza, sétálva terveztem, ami tutira nem volt jó ötlet. De hát mit számít. Sétálok egyet a parton, jó lesz.
Kijutva megcsapott a hűvös, a kinti asztalon találtam egy fél üveg piát, valaki nem bírta. Hah. Nekem jó lesz.
Belehúztam és botorkáltam a hely oldalánál. Újra éreztem az ürességet, elöntöttek az érzelmek és elkezdtek folyni a könnyek, mázlimra, pont ott volt egy virágágyás, aminek kő pereme volt, rárogytam. És csak sírtam. És ittam.
Szánalmas. Most már biztos. Neki dőltem a falnak. Becsuktam a szemem. Nincs erőm.
Mikor lesz ennek vége?
-Ellie?? Úristen Ellie! Mi van veled? – baszki hallucinálok! Ez kurva jó. Szélesen elvigyorodtam. És még jobban potyogni kezdtek a könnyeim. De jó újra a mély érces hangját hallani, melengeti a szívem.
-Baszki! De valóságos szinte mintha tényleg ő lenne. – Makogtam, de csukott szemmel, nem vagyok hajlandó kinyitni. Mert vége lesz. Tuti.
-Nyisd ki a szemed! – utasított. Butus. Tudja, hogy nem szeretem. Ráncoltam egyet. A hallucinációnak nem olyannak kéné lennie, amilyennek én akarom?! Bár ehhez túl részeg voltam, hogy felfogjam.
-Nem. -suttogtam.
-Miért? -jött a meghökkent válasz.
-Mert akkor eltűnsz. -sóhajtottam. -Már nem is bánom, hogy ennyit ittam. Megérte.
-Ellie! Te nem vagy magadnál. -Megragadta az arcom.
Most én hökkentem meg.
-Nem hiszem el.
-Mit? -Érthetetlen volt a hangja.
-Nos, hogy a hallucináció ilyen valóságos lehet. Ezt tanulmányozni fogom. Érzem a meleged, az érintésed. Legalább lennék otthon ezzel a varázslattal nem ezen a nyirkos utcán. – Vágtam újabb grimaszt. Vajon a valóságba meddig tartott mire ezt kinyögtem?!
-Ellie! Utoljára mondom nyisd ki a szemed! Nem vagyok meggyőződve róla, hogy teljesen jól vagy. Itt vagyok! Valóságos vagyok. -Megrázta a fejem. Dühös lettem. Még a nyavajás képzeletbeli alakja se hagy nyugton, hogy élvezhessem, ha már ő elhagyott.
Kinyitottam a szemem, felkészülve, hogy eltűnik.
De nem.
Ott volt.
Teljes válójában.
Ő.
-Nate! -leheltem döbbenten, szinte azonnal kijózanodtam, felpattantam. De ez nem bizonyult jó ötletnek.
Meginogtam. És a sokkos állapot legyűrt. Elájultam. Óvatos rázogatásra eszméltem. Aggódó tekintet tükröződött barna szemeiben. Amit úgy imádtam.
-Vidd haza! Mi majd megoldjuk a többit. -Szólt oda egy mogorva hang.
-Köszi főnök! – Nate hangja komoly volt. Idegen. Mintha csak egy ember lenne az utcáról, aki egy ártatlan segítségére sietett. Ez fájt.
Vélemény, hozzászólás?