Figyelem! A szöveg tartalmazhat 18 éven aluliak számára nem ajánlott tartalmat/nyelvezetet!
Ma már el kell mennem a boltba, tényleg muszáj főznöm. Depresszió nem lakat jól! Lehet, hogy a tisztítóba is kész vannak már a ruháim. Nem hiszem el, hogy van legalább három naptáram, de még így is minden kimegy a fejemből. Tuti biztos vagyok benne, hogy van még valami, amit semmiképpen nem kellett volna elfelejtenem, de mégis így történt. Reggel 8 óra van, ami azt jelenti, hogy még csak a lendület visz, én magam nem vagyok tisztába azzal, merre is vagyok arccal. De szeretném azt hinni, hogy fitt és friss vagyok ezért a séta mellett döntöttem, ha volt még rossz ötletem. A kévém kihűlt a hűvősbe, a fáradtságtól egyébként is fázok, a lábam fáj a magassarkúba, egy szóval minden fos. Nyilván, nehogy már egy reggel ne pufogjak mindenen. Ettől még bosszúsabb lettem. Megálltam és a vízzel szembe fordultam, behunytam a szemem és mély levegőket vettem. „Nem hagyom, hogy elrontsa bármi a kedvem, nem pufogok semmin! Minden fantasztikus!” Mantráztam magamban. Úgy érzem ez segített. Tök jó vagyok. Kinyitottam a szemem és elkezdtem csodálni a körülöttem lévő dolgokat. Szikrázóan csillog a reggeli napfény a vízen, egy öreg házaspár kézen fogva sétál, milyen édesek. Mosollyal az arcomon folytattam a sétámat. A gondolataimba merülve. A múlthét szombat után, kicsit morcosabb vagyok, tény. Újra meg újra igyekszem végig venni mindent, annyira bánom már, hogy így berúgtam, tudhattam volna, hogy csak felerősíti az állapotom. A hiány és viszonzatlanság. E kettő érzésre az alkohol olyan akárcsak az olaj a tűzre. Amikor azt mondta „Az a múlt…”, mintha ezer üvegszilánk talált volna el egyidejűleg abban a pillanatban. Ártatlan szavak, de nekem többet mondanak minden szónál. Szánalmasnak éreztem magam, mert mindaddig amíg neki ez a múlt, addig nekem ez még nagyon is a jelen, benne élek, nem ereszt. Fojtogat a kérdés neki mégis miért jelentett ez kevesebbet, mint nekem? Vajon őt miért nem gyötrik éjszakákon át a kérdések? Az emlékek? A vágyak? Ő miért tud máshoz közeledni, míg nekem mindenki más csak kínlódás? Ilyenkor annyira dühös vagyok. Nem akarok többet ebben lenni. Nem én akarok lenni ezen az oldalon. Ez bűn lenne? Hogy azt kívánom bár ő érezné ezt inkább és én élném a gondtalan életet? Elmélkedésemet mintha csak elvágták volna mikor hirtelen valami ismerős körvonalra lettem figyelmes.
Ó, nem!
Na ezt már nem!
Kellett nekem rá gondolni! Megjelent! Ez már vetekszik a boszorkánysággal…
Vajon késő már elszaladni? Arról ne is beszélve, hogy a magassarkú cipőm minden bizonnyal azonnal lebuktatna! Fintorral az arcomon kétségbeesetten fordítom a fejem a víz felé újra, vajon mennyire lehet hideg? Még egy pár percet csak kibírnék benne, na de utána… hazafele, tutira életem leggyötrőbb nyavajáját szedném össze.
-Ellie?? -Szólalt meg az Én Vétkem. Hisz a vívódásom ideje alatt, hosszú lábaival hamar odaért hozzám. Egyszerre nőt gombóc a torkomban és még szerencse, hogy nem a könnyek kezdik mardosni a szemem. Mondjuk azt rá lehetne fogni az időjárásra. Elmélkedem. Másrészről pedig az előbbi gondolataim felkorbácsolták a dühöm így az most tombol bennem.
-Helló, Nate! -Mosolyogtam rá. De a torkomba lévő szorítás még erősebb lett és csak abban bíztam, hogy nem ül ki az arcomra, és még legkevésbé se lehet hallani a hangomon. Nem nézett ki jól, kicsit nyúzott volt, ellenben én tip-top voltam, utólag még se volt olyan hülyeség az elegáns ceruzaszoknyámat felvenni a szaténingemmel, a rövid kabátért külön isten áldása nekem! Majd jól megfordulok nézzed csak ezt a hátsót apukám. Tudom, hogy imádtad! Még magamtól is elszörnyedek, hogy ez mennyire kicsinyes, és mennyire nem rám vall. Megőrültem. De semmi baj. Rendesen végig nézett így is, és ő minidig úgy tudott nézni, hogy kín volt azt figyelni, hisz elevenen felperzselt a tekintetével, és mert minden porcikád azonnal reagált rá, pláne most, mióta ő meg én már csak BARÁTOK vagyunk, mivel még jobban kivagyok éhezve rá.
-Munkába? -Most komoly? Ennél esetlenebb indítást nehezen tud az ember elképzelni. Tán zavarba van? Kötve hiszem.
-Hétköznap. Reggel 8. Persze, hogy munkába megyek. -Huh, kicsit élesebbre sikerült a válaszom, mint terveztem, tágra nyílt a szeme a meglepettségtől, de hamar rendezte vonásait, megértem a meglepettségét, totál nem ehhez szokott hozzá. Mindig kedves voltam. Törődő. Talán azért is lett ez a vége, túl jó voltam hozzá. Seggfej. Hozzá tettem egy erőltetett bárgyú vigyort. Hátha kedvesebbnek hat tőle az egész. Én megtettem mindent, mosom kezeim.
-Szuper! Én is oda tartok. Újra itt a tavasz, lassan itt a buli szezon, bár ahogy láttam – itt egy percre hezitált és már érződik, hogy megbánta, hogy épp felhozni készül a múltkorit. De már megtörtént. Szóval folytatja – már te elkezdted. -Jelenti ki és végül eléggé fura már-már önelégült fejet vág, és mosolyog baszki, ohh hogy én hogy utálom.
-Igen. – Úgy döntöttem elengedem a fülem mellett, az előbbi megjegyzését és inkább kurtán felelek.
-Szuper! Tudod, beszéltük…hogy…majd… -Ja amikor dobtál, mondtad, hogy azért még lógnál velünk. Te faszfej. Tettem hozzá szerencsére csak fejben.
-Igen. Emlékszem. Persze csatlakozz. Majd tudatjuk veled a részletket. -És ekkor … egyidejűleg néztem a szemébe most először, és jött egy reggeli fuvallat, ami felkavarta a levegőt, és telibe felém hozta a parfümjének illatát.
Istenem.
Ne.
Ez az illat.
Az egész testem megfeszült. Mint mikor Edward megérezte Bella illatát. Lábjegyzet magamnak: Csak szájon át lélegezzek mellette!
Levegőt se vettem, csak hátráltam. Jó, Ellie, lélegezz, levegő kell. Úgyhogy ki-be, ki-be gyerünk.
El kell mennem.
-Huh, Nate, nekem most mennem kell. -Préseltem ki nagy nehezen, bénán oda intettem és elindultam. Még épphogy elcsíptem a meglepődött arckifejezését.
Éreztem, hogy ez most maradandó károsodást okozott. A falak azok az istenverte falak elkezdtek omladozni. Múltkor már berepedt, de most… Fene Fene Fene . Hogy utállak. Ha tudnád.
Pityegett a telefonom.
Nate
Gyönyörű vagy!
Esküdni mernék, hogy a szívem kihagyott egy ütemet.
Vélemény, hozzászólás?