Figyelem! A szöveg tartalmazhat 18 éven aluliak számára nem ajánlott tartalmat/szöveget!
Hosszú nap volt.
Szeretem a munkahelyem, de minden vágyam az indulás volt.
Megkönnyebbülten indultam el, amikor végre az utolsó tárgyalásomnak is vége lett, és hálát adok, amiért többet nem engedtem mára betenni.
Lefele a liftben csukott szemmel neki dőlve a lift falának, már csak az járt a fejembe miként lazítom el magam, ha hazaértem, egy forró fürdő, egy pohár bor, zene, mennyei kombó lesz. A kedvem határozottan jó volt, ami manapság ritka.
Kiléptem az épületből, de hamar leolvadt az arcomról a mosoly.
Ott állt egy ugyan olyan autó, mint az övé…
Miért kell mindig ezt látnom, lépten nyomon ezt a kocsi fajtát, az összeset feltudnám gyújtani! Ahh! Számtalan érzés váltakozott éppen bennem. Szó szerint forr az agyvizem, ma különösen rosszul érintett ez a dolog. Mivel ma, végre nem éreztem a megszokott melankóliát, ami az utóbbi időbe uralt. Szét tudnám ütni.
Lehet az kéne, kitölteni minden indulatomat!
Nos, ekkor ötlött a fejembe a remek gondolat, a mosolyom visszatért már-már vigyor volt, sőt határozottan az volt, egy nagy hatalmas vigyor. Elindultam az autóm felé, és már tárcsáztam is az első roncstelepet, amit kiadott a kereső.
Ez az! Pontosan erre van szükségem!
Tájékoztattak több autó is van ott, ami már csak váz, konkrétan ingyen kiélhetem féktelen haragom rajtuk. Ez őrületes.
Bepattantam, sebességbe tettem és már száguldoztam is, minő szerencse, hogy egészen közel volt. Zseniális. A vigyorom mostanra valami főgonoszéhoz hasonlíthatott, éreztem ahogy az adrenalin szétáramlik a testemben.
Alig vártam.
Őrült gondolataimból, a telefon csörgése szakított ki. Ashley az.
– Hali, mizu? -Vettem fel.
-Merre vagy? Beugranék. -Esett nekem azonnal, sose kertel.
-Most nem érek rá. Írok, ha hazaértem, aztán jöhetsz. -Nagy sóhajtás.
-Ah, fenne. De rendben. Nincs mit tenni. Hova viszed azt a nagy segged egyébként? -Gondolkodtam, megosszam vagy ne. De úgyis rájön, maximum csak a pontos okát nem mondom el, nehogy totál idiótának nézzen.
-Roncstelepre. -Felhorkant. Ettől nevetnem kellett, mert látom az arcát magam előtt.
-Mi a szar? Minek? A fullos kocsid megadta magát? -Csipkelődött.
-Tök valószínű Ash… ja … -Mire valók a legjobb barátok…
-Jól van már na. Na jó, majd elmondod. Lépek. Akkor majd szóljál.
Bontottuk a vonalat, ami jó, ugyanis pont bekanyarodtam a telepre.
Egy srác már várt. Hm, egész jó képű, talán pár hónappal ezelőtt még flörtöltem volna, mostanra nem lelek benne örömet. Ez ijesztő. De tudom, hogy azóta az este óta nem vagyok önmagam.
Megkaptam az eszközöket. Ami viszont meglepett, hogy mások is jönnek ilyen céllal. Erre egy jó kis piacot lehetne építeni.
Egy magukban ott álltak, jó messze mindentől teljesen nyugodtan kiengedhettem a magamba lévő őrületet.
Számtalan emlék és érzelmi hullámok hada vágtatott rajtam végig, amikor megláttam az átkozott kocsikat. A gondolataimban előkerült az idézőjeles szakítás estéje, visszhangozott a fejembe. „Én nem erre vágyom Ell…”Egyre jobban feldühödtem és lendítettem az ütőt. „Meguntam.” Ütés. „Ennyi elég volt.” Ütés.
Éreztem, ahogy felszabadul a bennem felgyülemlett düh és fájdalom. A könnyeim folytak, erőm már nem tudom honnan volt. Nem tudom meddig püfölhettem az autót, teljesen elvesztettem az időérzékem.
Egyszer csak jött egy sugallat az agyam átkapcsolt, lerogytam a földre, neki dőltem a meggyötört autónak, és még jobban felszíne törtek belőlem az elfojtott érzelmek. Egyrészről kicsit el is szégyelltem magam az előbb történtek miatt. Másrészről egyfajta megkönnyebbülés lett rajtam úrrá. Talán ez kellett ahhoz, hogy elinduljak a felejtés útján.
A könnyeim alább hagytak. Már csak meredtem.
Ekkor rezzent az órám, jelezvén, üzenetem jött.
Vontatottan ránéztem.
Nem kellett volna.
Lefagytam, a szívem nagyot dobbant, majd elkezdett hevesen verni.
Azt hiszem abba biztos lehetek, hogy nem indultam el a felejtés útján.
Vélemény, hozzászólás?