Figyelem! A szöveg tartalmazhat 18 éven aluliak számára nem ajánlott tartalmat/szöveget!
Hiány. Az első gondolat, ami eszembe jut ahogy megnyitom a sztoriját.
Mosolyog.
Valamire ragyogó szemekkel néz.
Ahogy egyszer…
Második gondolat…
De nem vagyok hajlandó még magamba se befejezni.
Felbőszít, hogy az agyam ilyen gondolatokat lök elém, ahogy meglátom a képét.
Belájkolhatnám. Hisz barátok vagyunk. De a világért se kell nekem, hogy félre értse a dolgokat. Végeztem vele. Elég volt belőle. Rájöttem, hogy a kelleténél jóval többször ismétlem ezt magamnak. Talán, amikor lezártam vele a viszonyunkat, igaz is volt. Mostanra inkább szeretném, hogy igaz legyen. Túl sokszor jut eszembe, ami önmagába szar, mert tutira nem megyek vissza hozzá. Nem kell nekem ez, ő többet akar, én nem. Bonyodalom. De valahogy még is érzem, amit érzek.
Érzéseimről való figyelem elterelés legjobb módja: kocsikázás.
Pattanok be és irány. Ilyenkor nem szoktam, úticélt választani, csak követem az utat amerre visz. Most viszont…
Valahogy ismerős utakra kerültem. Nos hát egyszer csak az irodája előtt álltam. Háttal az épületnek véletlenül se lásson meg, ha kijön. Nem tudom mi volt a gondolatom, mert eszem ágában sem volt találkozni vele, de mégis itt voltam. Furcsa érzés lett úrrá rajtam. Mit keresek itt? Nevetséges…
Ekkor jelent meg…
Ő…
Gondolataim… problémáim…felejteni valóm tárgya…
Gyönyörű volt, mint mindig.
Bár látni, hogy most nem önmaga, de még így is… Hirtelen hatalmas vágy lett rajtam úrrá, hogy megtudjam mi az, ami ennyire kínozza. Pedig nem kéne. Nem is fogom. A kocsim seggére mered. Mérget vennék rá, hogy a feje elkezdett füstölni. Para hány érzelem tükröződött az arcán, mondanom se kell, hogy a mosoly azonnal lefagyott, bár alapból, nem is volt az igazi.
Néhány másodpercig rezdületlenül nézett. Majd rohanó léptekkel, pufogva -amit úgy imádtam mindig- elindult az autója felé. Közbe a telefonján pötyögött valamit és már tárcsázott is, valamiért azt hittem -vagy reménykedtem? – hogy az én telefonom villan fel. De nem.
Darált valamit. Letette és bepattant. Olyan gyorsan hajtott el, szinte vonallá alakult. Mi a fene?! Kíváncsi lettem. Ami baj. Mert gyorsan követni kezdtem. Magamra se ismerek. Mi a szarnak csinálom ezt. De még se váltottam irányt.
Mi a….?
Roncstelep???
Nem mertem kocsival közelebb menni ezért, egy, a telep mellett lévő utca szélén álltam meg. Már szálltam volna ki, mikor Ellie feltűnt, behúzódtam a kocsiba, nehogy meglásson, egy srác kísérte. A mellkasomba azonnal szorító érzés lépett fel. Megdörzsöltem, tűnjön már el.
Lefele vándorol a tekintetem. Kétszer pislogtam, biztos jól látom-e, de nyilván jól láttam. Ellie egyik kezébe egy hatalmas baseball ütő volt, másikba egy hatalmas kalapács.
-Mire készül ez a nő?
A kis nyúlvány srác a távolba mutatott. A szemem követte az irányt, Ellie is ezt tette. Az állam szó szerint leesett. Több olyan autó állt ott, mint az enyém. Színben, évjáratban, mindenbe stimmel. Mi a szar?
A srácika ott hagyta Elliet, ő pedig öles léptekkel megindult szinte már kocogva. Tágra nyílt szemekkel vártam, hogy mi sül ebből ki. Ellie menet közbe lendítette az ütőt, és bemérte az első ütést, az telibe találta a szélvédőt. Sűrűn pislogtam, mert nem hittem el, amit láttam. De újra lecsapott, szinte másodpercenként mérte az újabb és újabb ütéseket, nem állt le, a kocsinak lassan nem marad egy töretlen felülete, az arcán mérhetetlen düh és fájdalom tükröződött, közbe mintha azt hajtogatta volna, hogy „gyűlölőm”, de mérget azért nem vennék rá. Azt hiszem ez elég világossá teszi, hogy is érez irányomba és nem azért, amit ismételget, hanem azért, amit művel épp a kocsim hasonmásával. Tudom mi váltotta ki ezt. Az, hogy látta a kocsim, valószínűleg, nem ismert meg. De rosszul érintette. Mert a kocsit látva eszébe jutottam, és valószínűleg minden, amit ez a kocsi látott.
Végén földre rogyott, hátra döntötte a fejét a kocsi törött ajtajának, könnyei pedig felszínre törtek, vagy már eddig is potyogtak a fene se tudja… Összeszorult a szívem…
Erős indíttatást éreztem arra, hogy most oda menjek hozzá.
De nem szabad, azt hiszem már így is túl sokat tettem… túl sok kárt.
Beszélnem kell vele.
Számomra nem tűnik úgy mintha, mi barátok lennénk és jövőhéten elmehetnénk közösen szórakozni.
Előkaptam a telefonomat és elkezdtem pötyögni az üzenetet, közbe valami különös érzés motoszkál bennem, amit nem tudok hova tenni, de igazából nem is akarok.
Nate:
Ma este 10-kor tali a szokásos helyen.
Azzal eldobtam a telóm az anyósra. Még egy utolsó pillantást vetettem rá. Hátra tolattam be az utcába még véletlen se lásson meg, bár nem hiszem, hogy most bármit is érzékel a külvilágból.
Szürreális volt ez.
De azt hiszem abba biztos lehetek, hogy a figyelem elterelésem nem sikerült.
Vélemény, hozzászólás?