Figyelemfelhívó szöveg : Figyelem! A szöveg tartalmazhat 18 éven aluliak számára nem ajánlott tartalmat/nyelvezetet.
A kocsiban ültem és vártam.
Rá.
Kibaszottul De ja Vu-m van a jelenettől.
Az első privát találkozóra emlékeztet.
Mennyire hihetetlen az idő és tér változása… Egy évvel ezelőtt… itt ültem…És…
Mennyivel kellemesebben éreztem magam…
Emlékszem a bennem levő érzésekre, amik hatalmukba kerítettek. A fellegekbe jártam. Micsoda boldogsággal készültem. Pf… Fintorra húzódott a szám, és ezáltal saját magamtól.
Most pedig úgy ülök itt, mint aki a kivégzésére vár. Teljes homályba vagyok mit is akarhat tőlem.
Rosszul érzem magam itt, mert az emlékek fojtogatják a torkomat. Annyira gyűlölőm őt.
Felmerül a kérdés:
Lehet gyűlölve szeretni?
Még mindig lezsibbad teljesen mindenem, ahogy képbe kerül, akárcsak egy szó erejéig is. Érzem, ahogy először a vérem is szinte meghűl az ereimben, majd egyszerre kezd el dübörögve kitörni, mintha új testet keresne. Nagyon kegyetlen érzés. Ilyen még nem volt velem.
Ám valamelyest úgy érzem jobban lettem attól, hogy azokat a szerencsétlen autókat szétvertem, de még határozottan ülepednie kell ahhoz, hogy ezt véglegesen kitudjam jelenteni. Na meg ki tudja mit tesz velem, ez a találkozó.
Nagy fény világította be a teret az autóba, ez rázott fel a kábulatomból, majd a flancos chevelleje begurult mellém. A szívem hevesen kezdett verni. Nem tudtam mire számítsak. Leginkább nem akartam semmire se számítani. Nem akartam tőle már semmit. Mert nem akarhatok semmit.
Tőle. Attól, aki a pokolba taszított. Akitől üressé váltam. Aki után nem érdekel már senki és se semmi.
Mire kinyílt a kocsim ajtaja és behuppant mellem, felszívtam magam. De nagyon.
-Helló, El! -Kezdte mézes mázosan. Hánynom kell. Rá se nézek, muszáj kimértnek lennem, mintha nem is ő lenne, mert ha csak egy percre is oda nézek egy percre is átadom magam, nem tudom az érzéseimet kordába tartani, s mardosni kezd majd. Újra.
-Mit tehetek érted, Nate? -Ez a kimértebbnél is kimértebbre sikerült, ha nem a kocsiban ülnénk, akkor hátra hőkölt volna, de így is éreztem, hogy mellbe vágta. Mondanám, hogy sajnálom, de nem tudom.
-Mielőtt újra elkezdünk közösen eljárkálni, szerettem volna tisztázni, pontosan mik is vagyunk mi. Menne-e ez nekünk. Nem akarok kellemetlenséget se neked se a csapatnak…
-Se magadnak. -Tettem hozzá nyersen belé folytván a szót.
-Azt hiszem megkaptam a választ. -Mondja egy nagy sóhaj közepette. -Te utálsz, jobb lesz, ha mi örökké elkerüljük egymást. Sajnálom, mert szeretek veletek lenni, de talán jobb lesz így. -Ettől valahogy megszólalt a sziréna a fejembe, nem tudom miért, de átkozom magam érte. Egyszerre lettem még dühösebb és estem pánikba.
-Figyelj Nate! -Egy mély levegő után felé fordultam, minden erőmet összeszedve. Fantasztikusan nézett ki, mint mindig. Ahogy az éjszakai fények megvilágították az arcát. -Én… nem utállak. Tudod, hogy a stílusom nyers és ezt soha nem is vetted magadra, akkor most miért teszed? Egyébként barátok vagyunk, ahogy megbeszéltük… hónapokkal ezelőtt.
-De velem nem voltál ilyen vagyis, hát ja, velem kb soha, még az elején se nagyon mikor még csak megismertük egymást.
-Lehet. De akkor nem ilyen nexusba működtünk, mint most. Hisz mostmár tényleg CSAK barátok vagyunk Nate. De rendben. Igyekszem veled kedves lenni. Viszont azt ne várd el, hogy ugyan olyan legyek, mint régen. Az az Ellie már nincsen többé Nate! Sajnálom.
-De miért? -Nézett rám bambán a nagy barna szemeivel, úgy imádom. Könnybe lábadt a szemem. Nem bírom. Én, ezt nem bírom. Őt. A közelembe, főleg nem kettesbe a kocsiba bezárva. Vettem egy mély levegőt, lassan kifújtam, és igyekeztem nem pislogni nehogy kicsorduljanak a könnyek.
-Ebbe nem mennék bele. Ha nem baj. -Mélyen a szemembe nézett. Rezzenéstelen könnyes tekintetem látván, megvilágosodás suhant át az agyán. De inkább elzárta. Szerencsére.
-Rendben, nem akarok erőltetni semmit. -Most mintha kicsi neki is rekedtessé vált volna a hangja.
-Köszönöm. Akkor okésak vagyunk? -Igyekszem a lehető legnormálisabb hangon megszólalni.
-Persze, jövő héten találkozunk. -És rám kacsintott, nézett egy pár másodpercig. Mosolyra húzta a száját, olyan nosztalgikusan, mint mikor az ember egy régi fotót néz, amiről egy kedves emlék jut eszébe. Csak hogy ez a kibaszott valóság. Majd kipattant, intett egyet én viszonoztam és már csukva is volt az ajtó. Könnyek melyek addig, hajszálon múltak, most utat törtek maguknak. A kormányra borultam, átkaroltam magam és próbáltam a maga után hagyott ürességet, elfelejteni. Már megint.
Vélemény, hozzászólás?