Figyelem! A szöveg tartalmazhat 18 éven aluliak számára nem ajánlott tartalmat/nyelvezetet!
Már el is felejtettem milyen őt csókolni. Egyszerűn az első perctől, ahogy megláttam abban a kibaszott ruhában, ami akkor volt rajta, mikor elsőnek találkoztunk, azonnal visszarepültem az időbe.
Aztán ahogy megpillantottam, ott, a fürdőben, annak sejtelmes fényében, az agyam kihagyott, teljesen elsötétült. Nem volt uralmam felette.
Ellie ledermedt, én pedig felforrtam, olyan megszállottan csókoltam, mint még szerintem soha.
Nem tudom, mi a fene őrjített meg ennyire. Talán az, hogy más is őt akarja? De ez nem újdonság. Hiszen gyönyörű, attól még mert nekem már nem kell, másnak nagyon is. Aha… Nem kell ugye? Akkor miért tapasztottad rá a szád?
Pont ezért kellett őt otthagynom.
Amikor megadta magát, – bár távolról sem úgy, mint régen – , megszűnt minden körülöttünk. Áramütésként futott rajtam végig. A felismerés. Túl jó volt ez nekem.
Csak mentem, mindenkit otthagyva. Szó nélkül.
Ezek után hogyan tovább?
Azon kaptam magam, hogy a telefonomban megnyitottam azt a mappát, ahol a közös képeink vannak jól elzárva.
Hogy miért nem töröltem ezt még ki?
A kérdés abszolút jogos és jó. Őszintén?
Fogalmam sincs.
Egészen eddig a pillanatig még csak nem is jutott eszembe ez az album, most meg itt böngészem, és le nem tudom venni róla a szemem, a mellettem lévő asztalon a kitöltött italom, amiért elég gyakran nyúlok, én pedig a fotelembe süppedve kezemben a telóval, lapozgatom az emlékeket.
Az egész testem megfeszült, ahogy az egyik kedvenc képünk került elém, még a lélegzetem is kihagyott egy percre. Millió emlékkép rohant meg… ahogy néztem Ellie széles mosolyát, amihez fogható nincs, lágy hullámos haját, csillogó égszínkék szemeit, amik mindig boldogok…kivéve ugye az elmúlt időszakban, és elég fájó a felismerés, hogy ennek az oka egyedül csak én vagyok.
„-Hé Ell…. Állj meg!
-Nem-nem! Kapj el!
-És mi lesz, ha elkaplak?
-Akkor fotót készíthetünk! Na gyerünk Nate úgyse kapsz el! -Boldogsága sugárzó, kacaja visszhangzik, Ellie ragyog és ez a látvány semmihez sem fogható.
-De én nem szeretek fényképezkedni!
-De muszáj! Emlékbe! Hogy nézhessem, ha nem leszel ott!
-Miért ne lennék ott? -Kérdeztem érthetetlenül. Hisz még a gondolattól is összeszorult mindenem.
-Nem tudhatjuk mit hoz a jövő…
-Mindig ott leszek Ell! „
A sors fintora, hogy most én vagyok az, aki végül nézi.
Visszagondolva úgy beszélt erről mintha tény lenne, mintha tudta volna nagyon jól, hogy ez megfog történni. Előbb vagy utóbb.
Már akkor is hazudtam. Annyiszor hazudtam neki.
Bár vajon, akkor abban a percben hazugság volt? És csak szerettem volna, hogy igaz legyen?
Bár tény és való, hogy mellette mindig nehéz volt elképzelni, hogy nincs, ellenállni neki, talán ezért is hagytam el úgy, ahogy, először távolodva, majd gyorsan lezárva.
Összeszorul a mellkasom az aljasságomtól. Hogy mibe taszítottam őt.
És ezzel a csókkal csak újra beletiportam. Meddig fogom még őt bántani?
Ismét bevillan a csók. Az íze… Az illata… A haja selymessége, ahogy belecsúsztattam az ujjaim. Egy spirál ez az egész, sőt egy örvény.
És egy örvényből csak úgy szabadulhatsz, ha engeded, hogy lehúzzon, majd a végén kiúszol.
No de ebben az esetben, hol van az örvény vége, meddig hagyjam, hogy lehúzzon mielőtt megfulladnék?
Vélemény, hozzászólás?