Figyelem! A szöveg tartalmazhat 18 éven aluliak számára nem ajánlott tartalmat/nyelvezetet!
Amióta felkeltem csak ülök a teraszomon és meredek magam elé. Igazság szerint már tegnap tudtam jól, hogy így fogom magam érezni. Megsemmisülten. Minden lélegzetvétel, minden mozzanat fáj…
Nincs kedvem semmihez, se beszélni, se ébren lenni, se létezni…
Minden fal, amit az elmúlt hónapokban felépítettem, bombaként robbant fel és tűnt el a földem színéről.
De most, valami egészen más is motoszkál bennem, ami egészen új, egy kis düh dolgozik ott legbelül, mélyen, és talán az is lehet, hogy egy kis öröm.
Öröm azért, mert kétségtelenül nem tudta tartani már magát a közelemben és megszédítette teljesen az összes emlék, minden mozzanat, a célomat elértem, de nyilván ennek az ára az, ahogy most érzem magam, egy győzelmet sem adnak ingyen.
Na de a düh…
A düh azért van bennem, mert megint saját magára gondolt, tudta jól mibe lök, tudnia kellett…
Vagy annyira nem figyel, hogy eszébe sem jut, hogy én szenvedek emiatt, ez is csak egy játék volt neki? Mint minden más?
Ahogy józanul pörögnek a gondolataim az őszintét megvallva már nem is kis düh akar utat törni magának, hanem egyenest már egy egész düh vulkán próbál kitörni és egyre jobban érzem, hogy feszít, hogy ki kéne adnom magamból.
De még is kinek adhatnám ki? Ott van Ash, de valahogy nem szeretném már újra felhozni ezt, régen lezártuk és talán már el is hiszi. Ha ezt most elmondom neki, pontosan tudni fogja, hogy megannyit hazudtam, amikor azt mondtam nem baj, ha Nate is ott van. Hogy túl vagyok rajta, hogy nem okoz gondot. Ezt pedig semmiképpen sem akarom.
Legjobb lenne magára Natere zúdítani, vártam is, hogy hátha ma keres, netán egy bocsánat kérés, egy valami, de mit is gondolok én a nagy Nate Campbellről… hogy törődik ő egyáltalán bármivel? Soha.
Látom magam előtt, ahogy ma felkelt, megvakargatta magát, ásított egyet, és örömteljesen kikelt az ágyból, aztán lehúzta a seggét -azt a nagyon jó seggét- a kondiba.
A gyomromban kész vihar dúlt, minden tartalmát kiakarta adni magából, és ez távolról sem a tegnapi kemény italozás hozadéka nem-nem ez színtiszta idegesség, csalódottság, érzem ezek egyvelegének a keserű ízét a számban.
Talán nekem kéne írnom neki?
Nem-nem, ezt is elvetem, még a végén azt hiszi rátelepszem, hogy reménykedek és a világért nem szándékozom megadni neki ezt az örömöt.
Soha többet nem.
És most előszőr a szomorúság helyét éreztem, ahogy kezdi átvenni más, valami egészen elemi, valami nyers…
Mintha minden, ami hozzá köthető volna egy gömbé avanzsálna odabent és szépen lassan kővé dermedne.
A testembe pedig szétáramlott az erő, az elszántság.
Érzem, ahogy az érzelmeim kapcsolnak ki és átveszi a helyét a keménység.
Hogy ez jó-e? Határozottan biztos vagyok benne, hogy nem.
De innen nincs visszaút, ez már egy újabb szint.
Azt hiszem itt engedtem el őt igazán. És most kezdődik az utam magam felé, egy jobb önmagam felé.
Vélemény, hozzászólás?