Figyelem! A szöveg tartalmazhat 18 éven aluliak számára nem ajánlott tartalmat/nyelvezetet!
Amikor találkozunk, utána mindig visszaesek egy olyan pontra, ahova nem akarok, ahol utáltam lenni. Újra fel kell építenem a bennem lévő falat, aztán ahogy telnek a napok egyre könnyebb és könnyebb lesz, már nem olyan sok, mint a szakítás után, de így is még túl számottevő. Mondjuk a semminél minden több. Időközönként, -és sajnos elég rövid időközönként- azon kapom magam, hogy csak meredek, indokolatlanul folyni kezdenek a könnyeim. Visszaidézem a pillanatokat.
Amikor megérkezik.
Amikor köszön.
Amikor hozzámér közben.
Belélegzem az illatát.
Amikor, amikor, amikor….
Csak ezek ismétlődnek a fejemben.
Amikor azt hiszem engem néz, de nem.
Először nehéz, sőt a megelőző napok már kész kínszenvedések, a stressz a tető fokára hág, minden egyes nap, pedig már azt gondolnám nincsen annál nagyobb szint. A találkozás pillanatában pedig, nos hát maradjunk annyiban nem értem még, hogy nem ájultam el. Azt követően rendszerint jobb lesz, kezdek ellazulni, jól érezzük magukat. Bár azon néha fennakadok, hogy Ash olyan jól el van vele, nyilván én meg kurvára feszülők, ami rám nem jellemző. Ilyenkor igyekszem a társaság másik felére fókuszálni. Átlagosan az érzelmeim az este vége fele öntenek el. Ugyanis, akkor kezd a pia és a gondolataim a csúcsra törni. Elönt a hiány mardosó érzése. Ahogy más nőkhöz megy oda. Nekem is ezt kéne, de erre képtelen vagyok. Elgondolkodom, hogy talán velem van a baj? Majd jön az est zárása. Ő haza megy valakivel. Nos, én meg a fájdalmammal. Ash megkérdezi, hogy biztos nem érzem magam rosszul ez miatt? Következik a kegyes hazugság: Nem, Ash, nem.
A fejembe pedig üvölt az igazság: A szívem hasad ketté…
Felmerül a kérdés: Egy szív, mennyit bír? Hány ilyet kell végig nézni? Mire végleg feladja?
Vélemény, hozzászólás?